Utazás Kárpátaljára
2007. október 29. - november 2.

Mi ez?

A beszámolómmal azoknak szeretnék segíteni, akik még fontolgatják, hogy ellátogassanak-e Kárpátaljára (Ukrajna nyugati része). Mi négyen most voltunk először és sok kellemes élménnyel gazdagodtunk, úgyhogy másoknak is csak ajánlani tudom!
Egy dolgot szeretnék előrebocsátani - ha az ember megmarad a Mezőkaszony, Beregszász, Csetfalva, Tiszaújlak (esetleg Visk, Técső) környéki területen (a magyar határtól max. kb. 20 km-es távolságra), akkor elég, ha magyarul tud, ha viszont már elmegy Munkácsra vagy Ungvárra, akkor nagyon hasznos legalább annyi orosztudás, hogy a ciril betűket el tudja olvasni. Nyilván enélkül is lehet boldogulni (az ukránok nagyon segítőkészek és a fontosabb településekre vezető utak melletti táblákon (pl. Huszt, Ungvár, Beregszász, Kijev) latin betűkkel is ki vannak írva a városok), de nekünk sokat segített, hogy mindannyian tanultunk még oroszul az iskolában.

Azoknak tudom ajánlani Kárpátalját, akik érdeklődnek a magyar történelem iránt (sok a magyar vonatkozású emlékhely, pl. a Rákóczi-szabadságharccal vagy a honfoglalással kapcsolatban, de látni Kossuth, Petőfi emléktáblákat, szobrokat is, nem is beszélve a munkácsi és ungvári várról), szeretik a látványos és érintetlen tájakat (hegyek - Kárpátok (télen lehet síelni is), völgyutak, patakok, vízesések, hegyi tavak), szeretnek olcsón jókat enni és olcsón megszállni (az éttermekben már 800 forint körüli áron kétfogásos ebédet lehet kapni, sörrel és vodkával; az élelmiszerüzletek és piacok árai is sokkal kedvezőbbek a magyarországiakénál, de szinte mindent lehet kapni, amit nálunk is (pl. Milka csoki, narancs, banán, stb.); a benzin literje kb. 100 forinttal olcsóbb, mint itt; egy éjszakára már 1000 forintért lehet színvonalas szállást találni), illetve vágynak egy kis kalandra, időutazásra a '80-as évekbe. Ami még nagyon vonzó: a falusi turizmussal foglalkozó kárpátaljai magyarok vendégszeretete, akik az idegent is úgy fogadják, mintha régen látott rokon lenne. Aki egyszer megszállt náluk, az garantáltan visszamegy újra!

Akiknek nem ajánlom Kárpátalját: olyanoknak, akiket zavar, ha a határon pár száz forinttal le kell fizetni a vámost, hogy ne kötözködjön; vagy rosszul tűrik, ha fél óránál többet kell állni a határon; olyanoknak, akiket zavar, hogy a falukban egyáltalán, a városokban meg alig-alig van közvilágítás (a közbiztonság viszont nem rosszabb, mint itthon!); az utak között akadnak rosszak (főleg a hegyekben) és nincsenek túlságosak kitáblázva a települések; az autós közlekedési morál kicsit balkáni (ennek ellenére egyetlen balesetet, koccanást sem láttunk!).
Aki már járt Erdélyben, érdekes különbség, hogy ott a nagyobb városok (Nagyvárad, Kolozsvár) és turisztikai látnivalók (Szováta) környékén mindig vannak koldusgyerekek - itt öt nap alatt egyetlen eggyel találkoztunk csak (Szolyván)!

Útikönyv, térkép

Magyarul létezik egy nagyon jó könyv, "Kárpátalja Lemberg és Csernovic útikönyv" címmel. 2004-ban adták ki, a legtöbb adata ma is jó, pár dolog változott csak, azokról majd írok. Vannak benne várostérképek, szállás- és étteremötletek, történelmi, természeti nevezetességek, látnivalók, nagyon jó keretes írások mindenféle háttérinformációkkal (történelem, vallás, mai politikai helyzet, beregi szőttes, telefonálás Ukrajnában, hány óra van Kárpátalján, stb. témákban). Ezt nagyon tudom ajánlani, nagyon jól összeállított, alapos könyv!

Emellett létezik egy 2003-as Kárpátalja térkép, amely magyarul és ukránul is feltünteti a településneveket, emellett betűrendes ukrán-magyar, magyar-ukrán névmutatója van, és a három legfontosabb város: Beregszász, Munkács és Ungvár várostérképét is tartalmazza. (www.dimap.hu) Ezt is szívből ajánlom!
Javaslom még, hogy egy kis orosz-magyar, magyar-orosz zsebszótárt is pakoljon el. Kis helyet foglal, de nagyon jól jöhet! (Az ukrán szavak általában nagyon hasonlítanak az oroszra, és az oroszt minden ukránul beszélő megérti. Nekem azt mondták az út előtt, hogy az ukránok nem szeretik, ha oroszul szólnak hozzájuk - ezt mi egyáltalán nem tapasztaltuk! Ha látják, hogy külföldi az ember, inkább értékelik az igyekezetet, hogy megpróbál beszélni velük.)

A mi utunk

Kecskemétről indultunk 2007. október 29-én. Személykocsival, négyen utaztunk (két pár, egy 30-as és egy idősebb, nyugdíjas). Előtte egyikőnk sem járt Kárpátalján, csak az internetes információkra és a fentebb említett útikönyvre hagyatkozva terveztem meg az utunkat és foglaltam le a szállásainkat. Öt napra terveztük az utat - így utólag lehetett volna 6-7 nap is. (Érdemes lenne még elmenni Rahóra, Aknaszlatinára és Kőrösmezőre is.)
1. nap fél 8-kor indultunk Kecskemétről (elkövettem azt a hibát, hogy nem vettem figyelembe, hogy éppen előtte hétvégén volt az óraállítás, így már 4-kor sötétedett - viszont hajnali 5-kor már világosodik, úgyhogy ha valakit nem zavar a koránkelés, így ősszel is sok mindent belezsúfolhat egy napba).
Megálltunk pihenni Debrecenben, aztán pedig Hajdúhadházon megebédeltünk (ott lakik az édesanyám).

Beregsuránynál értük el a határt, előtte még a magyar oldalon megálltunk Tákoson és Csarodán, ahol szép kis templomok vannak. Suránynál kevesen voltak, csak nem tudtuk, hogy az ukrán határőrök elvárják a "baksist" (amilyen alacsony fizetések vannak Ukrajnában, ez nem is csoda), ezért nem készítettünk bele az útlevélbe 500 forintot (ezt az első házigazdánk mondta, hogy így kellett volna), így kérte az autó kötelező biztosításának a szerződését (kötvényt) is, nem érte be a befizetett csekkel. (Elvileg érvényes útlevél, forgalmi engedély, jogosítvány és zöld kártya kell csak.) Mivel ez nem volt nálunk, 2000 forintért vettünk ott helyben két hétre szóló kötelező biztosítást. A következő vonalnál, a sorompónál a vámos már profibb volt, látta az értetlen arcunkat, amikor tört magyarsággal közölte, hogy erre két pecsét kell, nem egy (valami kis papírfecnit kaptunk mind a négyen), úgyhogy leszűrte, hogy még nem ismerjük a helyi szokásokat, ezért a két pecsét után egyből hozzátette: "Van kétszáz forint?" Odanyomtuk a markába és már mehettünk is tovább. (Szóval kb. 700 forintot érdemes erre a célra félrerakni, és akkor olcsóbban megússza, mint mi.)

Beregszászra már sötétben értünk, kicsit sétáltunk (az Arany Páva Étterem és Szállodába mindenképpen be kell nézni - gyönyörű, szecessziós épület, hatalmas tükrökkel, stílusos berendezéssel).

Csetfalván volt az első szállásunk, a Petőfi út 109. alatt, Pap Béláéknál (a háziasszonyt Évának hívják - van magyar mobilja: 30/451-77-94). 3000 forintot fizettünk fejenként, ebben a szállás, a háromfogásos vacsora (húsleves, töltött káposzta, sült húsok, ásványvízzel, sörrel, vodkával, süteménnyel) és a másnapi reggeli (sült húsokkal, fasírttal, vajjal, lekvárral, teával, kakaóval) volt benne. Nagyon kedves Éva is, és Béla is, szép nagy házuk van, szép fürdőszobával.

(A napi táv kb. 350 km volt.)

2. nap reggel elbeszélgettük az időt a háziakkal (ezt kár lenne kihagyni!), ezért csak kb. 1/2 10-körül indultunk el Tiszaújlakra. Ott megnéztük a Rákóczi szabadságharc első győztes csatájának az emlékművét és pénzt is váltottunk (5000 Ft = 140 hrivnya arányban váltották). Ezután Nagyszőlősön át (ahol egy útépítés miatt elkeveredtünk - egyébként mindig jó volt a térkép - és végül egy ukrán rendszámú kocsival utazó, de magyar család megállt mellettünk és megkérdezték, hogy mit keresünk. Akkor már bolyongtunk egy sort a városban és pár embert megszólítottunk, akik lelkesen magyarázták ukránul, hogy merre van Huszt... Mondtuk a magyaroknak, hogy Huszt felé mennék, erre a családfő felajánlotta, hogy menjünk utánuk, ők is arra mennek, majd kivezetnek a városból. Így is történt. Nagyon örültünk neki - kis magyar csokikkal kínáltuk őket cserébe, alig akarták elfogadni.)

Huszt mellett Ökörmező felé a Szinevéri-tóhoz tartottunk, ami 1000 méteren fekszik, egy természetvédelmi területen. A fenyves szép volt, de a tóban most kevés víz van, így egy kicsit csalódtunk. A nemzeti parkba belépve autónként 2 hrivnya, felnőttenként szintén 2 hrivnya a belépő. (Jegyet szinte sehol sem adnak, egyetlen kivétel az ungvári vár kasszája volt. A zsebre dolgozásnak van előnye is, pl. az ungvári skanzenben már nem volt fejenként 5 hrivnyánk a belépőre (csak forintunk), de ezt kézzel-lábbal elmutogatva a pénztárosnő csak legyintett és négyünket beengedett 15 hrivnyáért.) A tó előtt még egyszer kellett fizetni (ott leparkoltunk), fejenként 2 hrivnyát.

Visszafelé nem az odaúton mentünk, hanem Alsókalocsa felé - ez nem bizonyult túl jó döntésnek, mert igaz, hogy kilométerre rövidebb ez az út, de sokkal rosszabb. Voltak 10-20 km-es sebességgel járható gödrös szakaszok is.

Visken aludtunk, itt Ötvös Ida szervezi a falusi vendéglátást (00-380-67-270-31-04 az ukrán mobilja, 00-380-3142-57-304 a vezetékes telefonja). Ő maga nem ad ki szobát, de minden rajta keresztül bonyolódik. Érdekes stílusa van (már az utcán előre elkérte a szállásdíjat és csak utána vezetett oda a házhoz), de nem kell megsértődni rajta. Végül Farkasné Táncer Katalinnál aludtunk (Visk, Saján 30/a, 00-380-3142-57-381 vagy 00-380-67-272-09-77 (mobil)), aki szintén nagyon szép házban, gyönyörű, kétszemélyes sarokkádas fürdőszobával várja a vendégeket. Itt is kaptunk finom vacsorát és másnap reggelit is 3500 forintért, amiből 500-at Ida kap meg.

(A napi táv kb. 220 km volt.)

A 3. nap reggel a szokásos beszélgetéssel telt, annyi különbséggel, hogy Kati 8-ra ment dolgozni, úgyhogy itt hamarabb elindultunk. A javaslatára elmentünk Sajánra, ahol gyógyvíz található (ivó- és fürdőkúrára is alkalmas) és most is épülnek az új szállók, apartmanok. Utána ismét észak felé vettük az irányt, a Sipot-vízesés és a Vereckei-hágó felé. Ezen a napon kicsit szemerkélt az eső (eddig nagyon szép, napos időnk volt), de azért esernyővel lehetett sétálni. A Sipot-vízesés szép, viszont az odavezető út utolsó pár km-e ismét gödrös. A Vereckei-hágó inkább lehangoló volt, részben az eső és a sár, részben a KMKSZ által felállított emlékműtorzó miatt (amit az ukrán RUH-párt nem engedett befejezni). Ezt a főútról balra, egy földúton, kb. 10 perces sétával találhatjuk meg.
A hágótól Alsóvereckén és Szolyván át Munkácsra mentünk "haza". Ez már egy 82 ezer lakosú nagyobb és forgalmasabb város (bele is csöppentünk az esti csúcsforgalomba). Itt a református templom mögötti vendégházban aludtunk, amit Gabriella (00-380-3131-2-12-13 a telefonjuk) és a férje, Misi üzemeltet. Egy kőépület emeletét beépítették teljesen fából, kb. 2 éve. Van egy hatágyas, egy négyágyas, egy három- és egy kétágyas szobájuk, a szinten külön férfi- és női zuhanyzóval és teljesen felszerelt konyhával (gáztűzhely, mikró, hűtő, edények, stb.) Szép új és tiszta minden, és fejenként csak 1000 forintot kérnek egy éjszakára. (Mi valamivel többet adtunk és alig akarták elfogadni...)

A vacsorát vagy a konyhában lehet elkészíteni (piac és non-stop bolt 3-4 percnyire van a háztól) vagy Misi elvezet egy közeli étterembe, ahol olcsón lehet enni (a pincérlányok és a pultos hölgy nem beszél magyarul, de van egy konyhás néni, aki igen, őt ki lehet hívatni a konyhából és szívesen elmondja, melyik kaja miből van - náluk nem igazán szokás az étlap, a pincérek mondják el, hogy aznap éppen mit tudnak készíteni). Szerintem finomak a helyi kaják (pelmenyi, vareniki, kremzliki, borscs (leves)), de kicsit zsírosak, úgyhogy akinek a gyomra nem bírja, és főtt ételt akar enni, inkább menjen el egy pizzériába, ahol teljesen olyan pizzát ehet, mint amit itthon.

(A napi táv kb. 240 km volt.)

A 4. napon Munkácson és környékén maradtunk (ezt szántam pihenőnapnak a hosszú visszaút előtt). Délelőtt elsétáltunk a várhoz, ahol szintén nem adtak jegyet a kasszánál, viszont így a fejenként 5 hrivnya helyett be lehetett menni kevesebbért. Itt lehet magyar nyelvű "Fotókalauzt" kapni a várról, amiben tényleg sok szép fénykép van, a szövege viszont (nekem) eléggé fellengzős. De ha már létezik ilyen magyar nyelvű kis füzet, támogassuk a készítőit azzal, hogy veszünk belőle. (Nem jellemző a magyar nyelvű prospektus!)

Délután a közeli Szolyvára és visszafelé a beregvári Schönborn-kastélyba látogattunk el. Szolyván 1944-45-ben a "malenkij robot"-ra összegyűjtött magyar és német férfiak gyűjtőtábora volt, ma emlékpark. Nagyon szép (már amennyiben egy tömegsírra épült emlékpark esetén a "szép" jelző odaillő lehet), gondozott. A park kulcsát a szemben lévő házban kell elkérni (a gondnok nem beszél magyarul, de elég a "kljucs" szót mondani, úgyis tudja, hogy a magyarok azért jöttek :) ). Mi vettünk a munkácsi piacon virágot és azt elvittük a parkban lévő emlékoszlophoz.

Visszafelé az út mellett található a beregvári kastély, ami nagyon szép ősfás, tavas parkkal büszkélkedhet; érdemes egy fél órát, órát ott sétálgatni. (A kastélyépületben szanatórium működik, az útikönyv szerint be lehet nézni egyik-másik ajtón, de mi már későn jártunk arra, úgyhogy akkor már nem próbálkoztunk ezzel).

(A napi táv kb. 50 km volt.)

Az 5. (és egyben utolsó) napon kicsit szétnéztünk a munkácsi piacon és a központban lévő boltokban. Utána átmentünk Ungvárra, ahol a várat és mellette a skanzent néztük meg. A várban egy zegzugos múzeum található (sokszor láttunk egy-egy félig behajtott ajtót, rajta ukrán szöveggel - először azt hittük, azok raktárak, de utána rájöttünk, hogy nem, azok is látogatható szobák, így találtuk meg az ikongyűjteményt, a 2. világháborús emlékszobát és a népviselet kiállítást). Minden ukránul van kiírva, de itt is volt egy magyarul beszélő néni a teremőrök között.

A skanzen nagyon hangulatos, olyan mintha egy kis falucskában sétálna az ember. Általában be lehet menni a házakba, be is vannak rendezve (bútorok, szőttesek, falitányérok, munkaeszközök vannak bennük). A házak bejáratánál ülő nénik közül egy beszélt magyarul, de mindegyik viszonozta a köszönést, sőt az egyik ukrán néni még azt is elmutogatta, hogy a belépéskor vigyázzunk a fejünkre (mint ahogy a magyar parasztházaknál is, itt is alacsonyan van a szemöldökfa), be ne verjük.

Innen Záhony felé vettük az irányt és útközben megálltunk Palágykomorócon megnézni a XIII. században épült, ma református templomot. Palágykomorócról még elmentünk Kisszelmencre, itt volt az első jelentősebb változás az útikönyvhöz és a térképhez képest, mert a kettészakított faluban 2005-ben megnyílt végre az ukrán-szlovák határátkelő! Napközben üzemel, reggel 8-tól este 8-ig és csak gyalog lehet átmenni, de most már legalább a falu egyik végén lakó rokonság át tud menni a másikhoz 20-40 km-es kerülő nélkül is. A két fél székelykaput, amelyek régen kb. 20-40 méter távolságban voltak egymástól és a szétszakítottságot szimbolizálták, most közelebb tolták egymáshoz. (A határátkelő miatt - az útikönyvvel leírtakkal ellentétben - már nagyon jó út van a faluban.)

A záhonyi határátkelőnél már nem fizettük le a vámosokat, anélkül is kiengedtek. Csak a megengedett alkohol és cigimennyiséget hoztuk be (felnőttenként 2 liter bor és 1 liter tömény, valamint egy karton cigi hozható be vámmentesen) és ezt el is mondtuk a vámosnak, nem is nagyon nézegette a csomagokat, csak éppen belenézett egybe.
Itt sokan voltak, úgyhogy 1,5 óráig tartott a hazajutás. Megálltunk még vacsorázni Nyíregyháza-Sóstón és utána este 11-re értünk haza, Kecskemétre. (Elég későn indultunk el reggel Munkácsról.)

(A napi táv kb. 410 km volt.)

Érdekességek, tapasztalatok

Első meglepő tapasztalatunk a második ukrajnai tankolás volt. Az első benzinkút ugyanúgy működött, mint nálunk. A másodikból viszont nem jött benzin... Még szerencse, hogy ez a magyarul beszélő résznél volt és a benzinkutas elmagyarázta, hogy először oda kell menni hozzá (egy kis üveges fülkében üldögélt), megmondani, hogy hány liter benzint fogsz tankolni, kifizetni és utána nyitja meg a csapot! Ez kicsit zavaró volt, mert nem tudtuk pontosan hány litert akarunk, de azért végül csak zöldágra vergődtünk vele.

Még szintén a benzinről: náluk nincs olyan nagy eltérés kutanként az árban. A 95-ös benzin 4,75 és 4,85 hrivnya között volt mindenhol, még a hegyekben is.
Rendőr sohasem állított meg bennünket, úgyhogy erre vonatkozóan nincs tapasztalatunk. A kocsiból mindig elpakoltuk a látható helyen lévő táskákat a csomagtartóba, és így pár órára otthagytuk az utcán - soha nem nyúltak hozzá. Éjszakára meg mindig be lehet állni a szállásadó zárt udvarára, esetleg garázsába is.

Az utazásról: meg lehet azt is csinálni (ezt Visken tanácsolták), hogy elmegy az ember az egyik határközeli, túlnyomórészt magyar faluig saját kocsival, pl. Csetfalva, Mezővári vagy Visk, ott megszáll, otthagyja a kocsit (a ház udvarán, bezárva) és megegyezik egy helybélivel, hogy az a saját mikrobuszával fuvarozza el a társaságot a látnivalókhoz. Szerintem már 4-5 embernél is megéri, 6-8-nál pedig talán olcsóbb is, mint két kocsi, hiszen olcsó a benzin, a fizetések is nagyon alacsonyak, úgyhogy a helyi sofőr nem kérhet sokat (nem kérdeztük meg az árat) - és így nem kell aggódni a saját kocsi miatt, nem kell lesni az útjelző táblákat, nyugodtan lehet sörözni, beszélgetni, sőt a helyi sofőr olyan helyeket is meg tud mutatni, amiket esetleg más nem ismer.
Más téma: a nők. Az ukrán (és az ott élő magyar) fiatal nők nagyon csinosak, magasak és vékonyak és dús, hosszú hajuk van. Nagyon nőiesen öltözködnek, rengeteg piros, tűsarkú csizmás, piros vagy fekete bőrkabátos nőt láttunk. Az oroszokhoz hasonlóan sokan erősen festik magukat, de talán azért kicsit visszafogottabban.

A férfiak velük ellentétben inkább átlag alattiak, kinézetre és öltözködésre is.

Végül mindenkit csak biztatni tudok, hogy menjen el legalább egyszer Kárpátaljára, még mielőtt őket is bedarálja a fogyasztói társadalom és ugyanolyan lesz ott is, mint bárhol Nyugat-Európában. Most még olcsó, családias, vendégszerető hely, érintetlen tájakkal, kedves emberekkel, érdekes, turisták által még nem túlzsúfolt látnivalókkal. Kár kihagyni!

(Ha valakinek konkrét kérdése van, szívesen válaszolok rá e-mailben: szj12 kukac freemail pont hu a címem.)

Kecskemét, 2007. nov. 3-4.
Szabolcsi Judit

2. út: 2008. április 30. - 2008. május 4.